Fogalmam sincs, hogyan kell jól blogot írni, ezért úgy írom, ahogy megélem: napról napra, vagy a mi lényegében ugyanaz: percről percre... Nem tudom, hogy honnan indulok, és azt sem, hogy hova érkezek meg. Megnyugtat a puszta haladás, hogy a lábaimat egymás után tehetem. Ha merek felnézek, hogy lássam is merre megyek. Igazából mindegy. Csak el innen, minél messzebb.

Azt mondták régen, hogy fel kell nőnöm, meg kell találnom önmagamat. Tessék megtörtént, és ezzel együtt végérvényesen el is vesztettem a világot. Nem illek bele a közös mintába, mintha nem is szabadna léteznem. Elvesztettem a világot, amit soha nem is éreztem magaménak, ahová sohasem akartam tartozni. Én nem akarok egyre fejlődni, nem akarok egyre többet termelni, nem akarok egyre kényelmesebben élni, de több pénzt se akarok. Nem akarok egyre újabb vívmányokat, hosszabb életet. Egyszerűen csak pontosan annyit akarok tenni, hogy boldog lehessek és a körülöttem élőket se akadályozzam ugyanebben. Senkinek nem kell észrevenni engem, én ígérem nyom nélkül fogom csinálni! Tessék kérem engem elengedni! Mondja meg valaki, hogy ki itt a főnök? Kitől lehet szabadságot kérni? Vagy kinek lehet felmondani?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.