Végre álláshoz jutottam. Nehéz ezekben az időkben. Nem szeretem a munkámat. Most itt ülhetek ebben a hideg lyukban, amíg megérkezik a váltás. Még legalább három óra. Így is örülhetek, hogy délutáni műszakba osztottak be, éjjel még hidegebb lesz. Összébb húzódom, és megpróbálom kezeimet felmelegíteni a termoszon, csekély sikerrel, ezért azután inkább kinyitom, és iszom  3-4 kortyot a még forró teából. Erőt ad. Van valami visszataszító ebben a gubbasztásban. Megalázónak érzem, hogy tehetetlenül kell ülnöm egy helyben, és mégis ez a legtöbb, amit megtehetek. Ezt kell tennem. Az Állami Erdészeti Központ Védelmi Szervezetének alkalmazottja vagyok. Van időm minden nap elmerengeni a sorsunkon, a szerencse forgandóságán.

Ma sincs másképp. Csendes hószitálás, egy lélek sehol. A feladatom, hogy a rám osztott 100 hektárnyi erdőterületet szemmel tartsam, őrizzem. Bármilyen behatolást jeleznem kell a központba a nálam lévő rádió segítségével. Az erősítés megérkezéséig biztosítom a terepet. Ellenállás tanúsítása esetén, vagy ha az illegális kitermelést máshogy megakadályozni nem lehet, jogosult vagyok az illegális tevékenységet végzők hatástalanítására. Ezelőtt felvételre kell állítanom a rám csatolt kamerás berendezést, majd szóbeli felszólítás, és figyelmeztető lövés leadása után lábon lövéssel kell megakadályoznom a területről való elmenekülést. Munkába állásom három hete óta szerencsére semmi nem történt a területemen, de tudom, hogy csak idő kérdése... A központban szoktak is ugratni érte. "Szűz vagyok" - mondogatják. Rajtam kívül nem nagyon van az egész cégnél olyan személy, akinek 3 hét alatt sem történt semmi említésre való a területén. Szerencsés is vagyok. Pár kilométerre lévő megfigyelőállásban múlt héten holtan találta a váltás az ügyeletes őrt. Nem szimpla tolvajok voltak. Az őrnek egyenként eltörték 7ujját, majd 20-30 centiméter hosszú bőrcsíkokat vágtak ki a hátából. Végezetül megfojtották egy szögesdrótdarabbal. Nem tudjuk, milyen információkat akartak kiszedni belőle, azt sem, mennyit vallott. Időpontok, helyszínek, váltások, lefizethető őrök. Bármi lehetett a kérdés. Most hát itt ülök a megfigyelő állásomban és szorongatom a rádiómat. Hasztalan. A mobil adótornyokat hónapok óta szisztematikusan tönkreteszik, telefonálni képtelenség. Ezért a CB rádió, de tudjuk, hogy ha szervezett fatolvajokkal van dolgunk, kár is az időt pazarolni a rádiózással, úgyis hoztak magukkal nagy teljesítményű zavaróberendezést. Annyi válaszreakcióra tellett, hogy megkétszerezték az őrjáratok számát, és éles lőszert osztottak ki nekünk. Nincsenek illúzióim. Ha arra kerül a sor, lőnöm kell. És tudom, hogy akárhova lövök, majdnem biztos a halál. A tetten ért bűnözők a legújabb elrettentő törvény értelmében nem kapnak se elsősegélyt, se más egészségügyi szolgáltatást. Itt ülök hát a kuckóban, és élet-halál ura lehetek bármelyik pillanatban, ahogyan áldozat is.

Elmerengek még egyszer, hogy hogyan jutottunk idáig. Vajon történhettek-e volna máshogy a dolgok, meg lehetett-e volna akadályozni a következményeket. Emlékszem, minden azzal kezdődött, hogy 2014-ben nem sikerült megújítani az oroszokkal a gázszerződést. A frissen alakult kormány másnap lemondott. A Nabucco vezetéket még elkészülte előtt ismeretlen elkövetők szabotálták. A fekete tengeri átkelőn, ahol cseppfolyós állapotban szállították volna az egyik vezetéktől a másikig hajón a gázt, mindkét oldalon a speciális kikötőállomást tengeralattjáróról megtorpedózták. Semelyik kormány és szervezet nem vállalta a cselekményt, a tengeralattjárónak sikerült elmenekülnie. Természetesen tudjuk kik lehettek, de ezzel semmire nem mentünk. Nem volt gáz. Képtelenek voltunk kifizetni az európai övezeti kvótát, a németek minden köbmétert felvásároltak háromszoros áron. A kvóta pedig kevés volt, Kína megnövekedett gázigényét az oroszok stratégiailag fontosabbnak ítélték, és a két nemzet számára oly megszokott módon mindenféle egyéb, a gázszolgáltatást semmilyen módon nem érintő politikai engedményekkel bástyázták körbe szerződésüket. Ilyen például a két ország közötti kölcsönös elhárító rakétarendszer, tengeri hajózási engedély az oroszok számára a Csendes-Óceán kínai felségterületén, sorolhatnánk... A német kormány természetesen érzékelte, hogy felvásárlásával az egész közép-kelet európai régiót megbillentette, és ez kemény csapás lesz a német exportra nézve, ezért újra eladta a gáz egy részét, így a tárolási és szállítási költségekkel emelve, immár három és félszeres áron kaptunk minimális mennyiségű gázt, amivel a stratégiai ágazatok energiához juthattak.

Első és legfontosabb a Paksi Atomerőmű zavarmentes ellátása. Ezek után következnek a gázerőművek egy része, melyeket főmunkaidőben kapcsolnak be 9-16 óra között. Ezen időszakon kívül csak az atomerőmű két maradék blokkja  (az 1-es és 2-es blokkot a hasadóanyag hiánya miatt lekapcsolták) üzemel. A lakosság 15-22 óra között és 04-08 óra között kap áramot, ezen felül csak a vezérelt áram szolgáltatása 24 órás. (Direkt e célból létesített "áramkommandó" járja folyamatosan az országot, hogy ellenőrizzék, csak hűtőgép és meleg vizes bojler van rákötve a rendszerre. Minden más berendezést azonnal a helyszínen megsemmisítenek, az elkövetőt pedig 72 órára elzárják, majd 200 ezer forintos kártérítésre kötelezik.)

De folytatom, ahol abbahagytam. 2015-ről homályos emlékeim vannak. A kapkodás, a káosz éve. Mindenki igyekezett bebiztosítani magát különböző fűtési rendszerekkel. Megindult az óriási méretű fafelvásárlás, pár hónap alatt elfogyott a teljes készlet. Azon az őszön a megalakult ideiglenes kormány egy speciális egyszeri szabályozással 30 millió köbméterre emelte az az évi kitermelhető famennyiséget. Emlékszem a skandált mondatokra. "Magyarországon senki nem fagyhat meg.", "Megőrizzük a család melegét." - hasonlók. Sajnos nem ez történt. Hiába a tüzelőanyag, ha nincs hol és hogyan eltüzelni. A városi, kisvárosi lakosság semmilyen módon nem volt berendezkedve nem gázzal való fűtésre. Az olajradiátorok áramhiány miatt nem működtek, a gyorsan beépíthető egy-egy szobát fűteni képes fakazánok elfogytak. Ha jól emlékszem, 17 ezer ember fagyott meg azon az első télen...

Három év telt el azóta. Az ország romokban. Gyakorlatilag csak túlélésre termelünk. Az egészségügyi ellátás akadozik, tömegközlekedés gyakorlatilag megszűnt. Autókat se nagyon látni az utakon. A kemény intézkedések bevezetése ellenére az egekben van mindenféle káros anyag koncentrációja a műanyagok égetése miatt. Régi szép idők... Most örülünk, amikor egy-egy foltban 1000% alá csökken valamely károsanyag-mutató. A válság leginkább az időseket és egyedül élőket érintette, az átlag életkor közel 10 évvel csökkent. A légúti fertőzések, az asztma, az allergia és a rák szorgalmasan szedi áldozatait. Így is kezelhetetlen a megmaradt 8.2 millió magyar sorsa. Igen, ennyien maradtunk, és így is borzasztó sokan vagyunk. Nem is beszélnék az alultápláltságról. Megszokható, idővel nem érzed. Az egyetlen, és legnagyobb ellenség a hideg.

Újra itt a tél, és nekem az a dolgom, hogy ha valaki nem akar megfagyni, és kínjában fát próbál lopni az erdőből, azt lelőjem. Irtózom tőle, de tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség. Muszáj közösen fellépnünk és a közös szabályok szerint élnünk, különben elveszünk az utolsó emberig.

Hogy jutottunk idáig? A fontos intézkedések egyre csak késtek. Két további év telt el, mire a statárium jellegű szabályozásokat sikerült meghozni. A fűtőanyag porciózva, jegy ellenében vehető most át. Fűtési célra jelenleg 12 millió köbméter fa használható fel évente és további 3 millió köbméter egyéb célokra. De a pusztítás már óriási lett. Az első három tél miatt kivágott 95 millió köbméter fa gyakorlatilag megfelezte a magyar erdőállományt. A regenerációs képesség évi 11 millióról 6.1 millió köbméterre csökkent, így biztosan tudjuk, hogy a jelenlegi ütemben felhasználva a készletet körülbelül 10 évre elegendő tüzelőanyagunk van. Nem beszélünk róla, hogy mi lesz azután. Nem is találgatunk.

Szomorúan merengek, amikor egyszer csak a szemem sarkából mozgást érzékelek. előveszem távcsövemet és figyelni kezdem. Nehezen bontakozik ki a kép a fák sűrűjéből, néha-néha látok egy ruhadarabot, egy lendülő kart. Várok, és irtó kellemetlen érzés tölt el. Rájövök, hogy elfelejtettem vizelni és most hirtelen erővel tör rám a szükség. El kell viselnem. Szóljak be rádión? Semmiképp nem az őrzőszolgálat katonai ruhája van a két személyen, akit megfigyelek, de túl messze vannak ahhoz, hogy megállapíthassam mifélék. Várok. Ahogy közelednek úgy kezd sötétedni és bosszankodom, mert a távolság csökkenése ellenére semmivel nem látok többet. Körülbelül 250 méterre lehetnek. A magasabb lehajol a földre, és felvesz egy nagyobb letört ágat. Igen, tegnap vihar volt és az erdészeti szállítóautók még sok helyre nem érkeztek meg, hogy begyűjtsék a letört ágakat, gallyakat. Ezt teszi most helyettük ez a két személy, és most már látom, hogy egy nő és a gyermeke az. Feltehetően a gyerek is lány. Még közelebb érnek, talán száz méterre lehetnek. Az asszony és a gyerek hátán is valamiféle szövetből csavart puttonyforma van, ebbe pakolják bele a különböző ágakat. Végre kiveszem az arcokat. A magasabb egy vén cserzett bőrű asszony, mellette feltehetően az unokája. Mindketten állig bebugyolálva rongyokba. Kezd kiverni a veríték a hideg ellenére. Lázasan próbálom felidézni a szabályzati pontokat, és a központban mesélt eseteket. Csak rémtörténeteket tudok. 8.2 millióan vagyunk, nem véletlenül...

Lassan leemelem a falnak támasztott puskámat és ellenőrzöm a tárat, valamint a tartalék töltényeket. Izzadt kezem azonnal hozzáfagy a puskacsőhöz, fájdalommal fogást váltok. Rádió, kamera, itt az idő. Most kell szólni a központba. Megnyomom a CB gombját, és megrémülök. Semmi hang. Azonnali pánik fog el, körbenézek, vannak-e még körülöttem esetleg mások is meglapulva a fák mögött. Kapkodás. A szívem a torkomban dobog, alig látom az előttem lévő rádiót. Végül ráeszmélek, hogy nem kapcsoltam be, a kis led nem világít. Kényelmetlen a tartás, leteszem a puskát és bekapcsolom a rádiót. Sistergés, lenyomom a gombot és halkan, szinte suttogva beszélni kezdek: - Itt az 503-as északi szektor. Két behatoló, ártalmatlannak tűnnek. Vétel. Csend. Pár másodperc múlva eget verő ricsajjal bömbölni kezd a rádió a válasszal: - 503-as megerősítést kérek, vétel. Rémülten tekerem le a hangerő szabályozót a minimumra. Újra kiver a veríték mert tudom, hogy ezt meg kellett hallaniuk. Még csendesebben válaszolok. - Itt 503-as, két ártalmatlan behatoló, vétel. A hangom szinte könyörgő, várom a megváltást a központtól. A formaiságot megszakítva csak ennyi hallatszik a túloldalról: - Ö, egy pillana...    Várok. Végtelennek tűnik a várakozás, pedig valószínűleg csak másodpercek telnek el. Közben figyelem a két személyt, akik bal oldalt kerülnek. Az őrhelytől kb. 30-40 méterre fognak elhaladni nemsokára, utána már távolodnak. De most megálltak és meresztgetik a szemüket felém. Tudom, hogy meghallották a rádiót. Közben megérkezik a válasz: - 503-as, itt központ. Sajnos nem tudunk erősítést küldeni ebben a pillanatban, a legközelebbi szabad egység fél órányira van. Kezdje meg a 4-es protokollt. Vétel.

A 4-es protokoll. Amelynek során pozíciónkat felfedve szóbeli figyelmeztetéssel fel kell hívnunk a behatolók figyelmét, hogy a szabálytalanul összeszedett fát jól látható módon rakják le maguk elé, utána megfordulva térdeljenek mögé és várjanak a további utasításra. Istenem, pont egy gyerek és egy nő! Magamhoz veszem a lámpát, a puskát. A cb-rádiót az övemre csatolom, és felvételre állítom a fejkamerámat. Teljesen nem idevaló módon eszembe villan, hogy ez a 23. nap szolgálatban. Nem tudom miért jut ez most eszembe. A puska csövét lefelé tartva kilépek a jól álcázott őrhelyből. A következő villámgyors eseményeket csak összevissza tudom elmondani, amennyire zavaros emlékeim megengedik. Az idős asszony azonnal észrevesz, és még meg se tudok szólalni, amikor szájába veszi a kezét, és egy éleset füttyent, majd felém mutat. Valahol mellettem megreccsen a bokor, teljesen váratlanul ér. Rohanni kezdek. Így lesz hát űzött vad a vadászból egy szempillantás alatt. A rengeteg plusz súly, felszerelés akadályoz, eldobom a rádiót és a lámpát. Csak a puskát szorongatva rohanok tovább. Hallom, amint ketten zihálnak mögöttem. Beugrom egy nagyobb fa mögé, és megfordulok. Az utolsó pillanatban a biztonsági reteszt félretolom, és lövésre készülök. Ekkor bukkan ki a fa mögül az első alak. Borostás arcú, középkorú nagy és vékony árny, fekete és barna köntöse lobog utána a szélben. Kezében fejsze. Késve vesz észre, azt hitte tovább futok. Ösztönösen meghúzom a ravaszt, nem is célzok, gyakorlatilag nem is látok mást, csak az alakot. Valahol a mellén találom el. Ebből a távolságból iszonyatos erejű lehet ez a lövés, majdnem fél métert hátraperdül és nekicsapódik egy fatörzsnek. A következő töltényt a csőbe tolom, és hallom társa vad üvöltését, ahogy rám tör. Nincs időm felé fordítani a puskát, túl gyorsan érkezik. Oldalra löki a fegyvert és teljes lendületével belém rohan. Kezéből kés mered előre, és én tudom, hogy elvesztem. Irtózatos az ütközés, csillagokat látok tőle. Mindketten a földre kerülünk, és vadul kapálódzunk. Nem érzem a sebet, de nem tudom megállapítani, hogy megszúrt-e, nincs időm rá. Vadul rángatom a pisztolyom, nem jut eszembe a tok kapcsát kiengedni. Azt hiszem elkések. Támadóm magához tér az esésből, és felém fordul, de már kezemben a pisztoly. Egy dörrenés, még egy. Nem kockáztatok. A szinte azonnal elernyedő test rám zuhan. Teljes erőmre szükség van, hogy félrelökjem magamról. Hörgést hallok, nincs idő gondolkozni. Támadóm tarkójához szorítom a pisztoly csövét és még egyet belelövök. Újabb hörgés. Ráeszmélek, hogy nem is Ő, hanem a puskával meglőtt társa hörög a másik fa tövében. Megpróbálok felállni, és ekkor ér oda az asszony és a gyerek. Sikoltoznak, számomra ismeretlen nyelven őrült szitkokat szórnak. A gyerek kezében egy husáng, és nem lány, ahogyan gondoltam, hanem fiú. 14-15 éves forma. Az asszony ekkor lehajol és kiveszi a kést a fejbe lőtt férfi kezéből. Kikapcsol az agyam. Annak, akivel nem történt még ilyesmi, nem tudom leírni, milyen ez. Egyszerűen nem létezem, a cselekvést valami rajtam kívül létező ösztön végzi rajtam, semmiről nem véve tudomást. És ez az ösztönlény a végletekig kegyetlen. Nem számolom a lövéseket. Az utólag készült jelentésből tudom, hogy három töltényt találtak a fejbe lőtt férfi testében, kettőt a puskával mellbe lőttben. 5 jutott a szerencsétlen asszonynak, és 1 a gyereknek. A maradék három töltényből csak kettőt találtak meg a terület átvizsgálása során, a kilőtt töltényeket így a hüvelyek számából lehetett tudni. A teljes tárat ellőttem. És nem, nem tudom soha elfelejteni annak a koszos arcú riadt gyereknek a tekintetét. A golyó a hasfalát ütötte át.

Sokkos állapotban találtak rám 32 perccel a rádiózás befejezés után. Két kezemmel a gyerek beleit szorítottam szorosan a testéhez. Mindkét morfiuminjekciót beleszúrtam, máig nem tudom, hogy hogyan jutottam ezért vissza az elsősegély dobozhoz, ami az őrhelyen van. Csak több perces viaskodás után sikerült lefejteniük engem az addigra meghalt fiúról, olyan görcsösen szorítottam magamhoz. Ezeket a sorokat most a pszichiátriai utókezelésen írom. 2 hetes szabadságot kaptam, hogy feldolgozhassam a történteket, és minden nap be kell jönnöm ide beszélgetésre. Most a váróban ülök, és könnyeimet visszafojtva próbálom befejezni a leírásomat. Két felnőtt férfi, egy idős nő, és egy félvér gyerek tekint rám valahonnan a másvilágról. És érzem, hogy soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak, ami történt, és mégis tudom, hogy holnap is és az után is meg fogom tenni, ha a szükség úgy hozza. Némán üvöltök a helyemen ülve, szememből könny csorog. Arcomat tenyerembe rejtem, amiről soha nem fogom tudni lemosni a megfeketedett vért.   8.199.996   - elvesztettem a szüzességem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.